Az önbecsapás "művészei"

Beküldve 2010, január 16 - 14:53 by Hajdu Gábor

Kik ők?

A tapasztalataim szerint Magyarországon az emberek legalább 90%-a nem őszinte önmagával. Megdöbbentő? Pedig mindenkivel előrordul, hogy néha füllent magának, csak az a nem mindegy, hogy miben nem mond igazat, mekkora hatással van az életére az, amiben hazudik, vagy nagyot hazudik, vagy csak füllent. Azokat sorolom a "művészek" sorába, akik az életük legfontosabb kérdéseiben hazudnak maguknak.

Miért ekkora ez a szám?

Számos oka van annak, hogy nem tanultunk meg saját magunkkal őszinték lenni. Sokat hozunk szüleinktől, akiknek muszáj volt kifelé mást mutatni, mint amit valójában gondoltak. Ugyanez jelent meg az óvodában, iskolában, ahol szerintem nagyon sokan megtanultuk a képmutatást. Sajnos ez annyira a zsigereinkbe ivódott, hogy magunkkal szemben is szinte tudattalanul alkalmaztuk. A pszichológia kutatási eredmények szerint ez egy jól működő túlélési stratégia, egyfajta hárítási mechanizmus, ami fontos az egészséges önbecsülésünkhöz és lelki egyensúlyunkhoz, persze csak megfelelő mértékben alkalmazva és nem túlzásba víve. Azt is lehet mondani tehát, hogy ez alapvetően bennünk van...

...de akkor hol a probléma?

Meglátásom szerint a probléma ott van, hogy sokan nem a megfelelő helyen és ideig alkalmazzák ezt a stratégiát, hanem mindennapi életük részévé válik, gyakorlatilag arra használják, hogy elhárítsák a felelősséget magukról, kitolják a tényleges probléma megoldását, reménykedve abban, hogy majd magától megoldódik. Pedig nem fog magától megoldódni, maximum eltemetjük magunkban és beletesszük a megoldatlan dolgokat tartalmazó batyunkba, ami egyre csak nehezebb lesz. Hány olyan kapcsolatról tudunk, ahol már réges régen kiderült, hogy nem szeretik egymást, nem elégedettek már egymással, nincs meg már az alapvető tisztelet a másik iránt, mégis együtt vannak, hisz sok hasonlót látnak, talán a szüleik is ilyen kapcsolatban éltek, élnek és úgy gondolják, hogy ez a normális.

De ugyanezt el lehet mondani a munkahelyre, a munkára is. Persze ezt most tetézi a válság is, nehéz munkát találni, mindenki igyekszik megtartani a jelenlegi munkahelyét. Fiatal korunkban hányan tervezgettük, hogy miket akarunk, miket szeretnénk csinálni és most hányan tudjuk azt mondani, hogy igen, erre gondoltam, ilyen életet képzeltem magamnak? Idővel rájövünk, hogy kompromisszumok nélkül nem megy, sőt a terveink is változnak, változhatnak és nincs is ezzel semmi baj. A nagy kérdés, hogy mekkora áldozatot vállalunk, mennyire adjuk föl magunkat, az elképzeléseinket, netán az énünket.

Több olyan ember sorsát volt "szerencsém" végigkövetni, akik bekerültek egy multihoz, szépen ívelő karriert futottak be, rengeteget dolgoztak, majd kiégtek, depressziósak lettek, az identitásuk teljesen összeomlott. Miután eljöttek a multitól (vagy kirúgták őket), és már a névjegykártyájukon nem díszelgett a mindenki által ismert cégnév, meg menedzser, igazgató, egyszerűen senkinek érezték magukat. Az előrelátóbbak megtervezik a kiszállásukat a cégből, és készülnek a multi utáni saját életükre, ahol már tényleg magukat tudják megvalósítani.

Mindenkinek érdemes egy kicsit megállni, távolabbról szemlélni életünket, végiggondolni céljainkat, elvárásainkat és megnézni, hogy jó irányba megyünk-e. Tegyük meg, mielőtt késő lesz!
No votes yet